A magyar színház olyan régmúlt és kortárs jelenségeit elemzi, amelyek kollaboratív munkaformákon és a kontingencia dramaturgiáján alapulnak, továbbá arra példák, hogy milyen ,,theatronban válhatnak a színházcsinálók cselekvő közösséggé, a nézők ,,tettre késszé, az előadás pedig a kritika időterévé. Hans-Thies Lehmann, a posztdramatikus színház teoretikusa 2014-ben ,,halálfélelemből elkövetett öngyilkosságtól óvta a Német Színháztudományi Társaság kongresszusának résztvevőit. Előadásában attól féltette a ,,kevéssé jövedelmező, így ,,az intézményes ellehetetlenülés fenyegette diszciplínát, hogy ,,önszántából másod- és harmadrangú szociológiává, filozófiává vagy kultúratudománnyá transzformálja magát, s eközben elveszíti kapcsolatát az előadással és annak esztétikai tapasztalatával. A kötet erre a tudománypolitikai és egzisztenciális kérdésre keresi a választ. A magyar színház olyan régmúlt és kortárs jelenségeit elemzi, amelyek kollaboratív munkaformákon és a kontingencia dramaturgiáján alapulnak, továbbá arra példák, hogy milyen ,,theatronban válhatnak a színházcsinálók cselekvő közösséggé, a nézők ,,tettre késszé, az előadás pedig a kritika időterévé. S nem utolsósorban segítik elméletileg és történetileg árnyalni a színházi nevelés olyan központi fogalmait, mint a részvételiség és a bevonódás.